- részlet a kötet címadó elbeszéléséből -

Rázkódásra riadtam egy gyötrelmes álomból, melyben arctalan, csupa kar és láb szörnyetegekkel birkóztam a szalmakoszorúért. Mire megszereztem és a fejemre tettem, már nem koszorú volt, hanem eleven kígyó, és kék lángok nyaldosták körül. Utánakaptam, de kisiklott a kezemből. Végig a nyakamon, a vállamon, be a bal karom alá... és mielőtt lerázhattam volna, olyan erővel mart az oldalamba, hogy a lélegzetem is elakadt.

Émelyegve álltam ott, és néztem, ahogy a padló, a lebuj, a folyó és a világ kéken sistergő lángokba öltözik. A kígyót láthatatlan erő hasította ketté, mielőtt újra marhatott volna; padlóra hullott darabjai külön-külön vonaglottak a padlón, aztán szétfoszlottak egy vakító lobbanásban.

Magamra maradtam a fájdalommal és a bizonyossággal, hogy tőrt döftek belém. Tudtam, hogy nagy a baj, hogy ezt a hibát már nemigen lesz alkalmam jóvátenni - és csak ennyi kellett, hogy az öntudat pereméről az emlékek és balsejtelmek határtalanságába zuhanjak vissza.

A fájdalom enyhült, a rázkódás és a dübörgés maradt.

Éreztem a veszélyt, próbáltam irányt rendelni hozzá… és mire észbe kaptam, a tízévnyi múltban, Pyarron földjén találtam magam. Fedetlen fővel álltam a kármin villázatú lobogó alatt, melynek cormafehérje dacosan lángolt a közelgő vihar felhőzetének árnyékában. Előttem Enysmon füves síkja és füstben barnult lombú erdősávjai, mellettem és mögöttem szél dagasztotta kelmék erdeje, alatta mindaz ami a Syburrt tisztára söprő shadoni jobbszárny előőrséből a Dorlan innenső partján maradt.

Nehéz- és könnyűgyalogság, lándzsások és fejszések, lövészek és utászok, kántorok és ministránsok porszürke hada. A formálódó arcvonal mögötti mélyúton harci- és társzekerek, kordék, málhások és igások, menekültek és sodródók oszlopai. Azon túl a tengerig húzódó rommező, aminek tavalyelőttig Pyarroni Államközösség volt a neve.

Az Égi templom pusztulásának évében érkeztünk erre a földre - az elsővel a négy seregtest közül, melyeket urunk a civilizáció nyugati bástyájának megsegítésére küldött. Harcolni jöttünk, de várnunk kellett: ellátmányunk nélkül a tengermellék népének és a megállíthatatlanul áradó menekülteknek esélyük sem volt a túlélésre. Azokról, akik a Larmaron hágóin és a felperzselt települések üszkén át edorli táborainkig vergődtek, erőnkhöz mérten gondoskodtunk. A többieken, akik gyors előrenyomulásunktól reméltek megváltást a Dorlan mentén, se isten, se ember nem segíthetett. Valamit valamiért.

Második hónapja koplaltunk, mikor híre kelt, hogy urunk visszahívta a nyakunkra ültetett lovastiszteket, és Tristam Vel Tralfadort, a Kardgyepű címzetes kormányzóját tette meg főparancsnoknak. Megéljeneztük mindkettőjüket, aztán készülődni kezdtünk: kölyökkorunk meséiből tudtuk, hogy Hetedhét Tristam, Domvik Vasökle, a vándorpatkányok öregapja csak egyféle háborút ismer.

Sosem felejtem el a napot, mikor táborba szállt. Az volt az első, mikor nem gyűlöltem a mesterségemet. És az utolsó is, azt hiszem.

Rosszakarói azt híresztelték, reszketeg aggastyán. A valóságban épp úgy festett, mint a húsz évvel korábbi portrékon, amiket apám termeiben és az akadémián láttam róla. Magas volt és szikár, fehér haja rövidre nyírott, tartása félvértben is szálegyenes. Két eronei agarat vezetett rövid pórázon, egy cormafehéret meg egy irgánfeketét. Faida és Spaia volt a nevük; arra a két alkalomra emlékeztettek, mikor urunk lobogóját a ravallon partvidék kalózfészkeinek bástyáira tűzte.

Hit és remény.

Kétszer vetette meg a lábát Gorvik délnyugati kapujában. Kétszer törte meg az ellene küldött zsoldosok és carridonok túlerejét - és kétszer kellett harc nélkül visszavonulnia, mert valahol, valakik úgy ítélték, hogy a küszöb átlépéséhez még nem érett meg az idő.

Mikor eléjük állt, hogy az elesettek nevében kérdőre vonja őket, hamis vádakkal illették, félreállították, próbálták elevenen eltemetni... de nem tört meg, és most visszatért. Eljött megint, hogy hitet, reményt és célt adjon nekünk. Jobbján az öles termetű Damion Vil Garmel, az irgannai fejszések legendás parancsnoka, balján tulajdon fiai és unokái: meglett férfiak, hadat próbált gyalogostisztek mindannyian.

A jelenlegi hitves, a konzorták és a szeretők alkotta menetoszlop nyomában három kántor cipelte Umbrielt, a crevalcorei regiment ódon faszentjét. Apáink elbeszéléseinek visszatérő szereplője volt, régi, kedves ismerősünk. Bávatag vigyora és korommal frissen befeketített segge láttán ébredtünk rá, hogy a történetek mostantól rólunk is szólnak. Hogy bármi lesz a sorsunk Vel Tralfador pálcája alatt, hőskölteményében és az utókor emlékezetében már biztos a helyünk.

A menetet záró társzekerek látványa tovább mélyítette az áhítat csendjét: mintha maga Domvik járt volna a sátrak erdejében két agarával és válogatott angyalaival.

A szűkös vacsora után a generális beszédet intézett hozzánk. Jól bevált receptjét használta a feltüzelésünkre: egyharmad rész tényszerűség, kétharmad rész szitok és gyalázkodás. A kíséretéhez tartozó papoknak szemük se rebbent. Rég megtanulták elfogadni azt, amin változtatni úgyse tudtak.

- A traktával megvolnánk, jöhet a feketeleves. - Vel Tralfador végighordozta pillantását a lámpások és fáklyák fényében várakozó négyszögeken. – Nyilván hallottátok, hogy Syburr erődvárosát, az azonos nevű hercegség központját, a hó elején körülzárta az ellenség. Egyesek tudják, miben különbözik Syburr az Államközösség többi tagjától, mások nem. És nem azért, mert az utóbbiak ostobák - akinek esze van, nem áll gyalogosnak -, hanem mert vannak dolgok, amikről nem szokás beszélni. A furunkulusokról például, amik mindig ott nőnek, ahol nem kéne. A bolhákról, amik ahhoz is hülyék, hogy felismerjék az irhánkon Domvik jelét.

Röhögtünk, és nem azért, mert korábban enni adott. Nagyjaink vég nélkül tudnak áradozni hagyományról és hősiességről, de a furunkulusok és a bolhák valahogy sose kerülnek szóba.

- A bolha nem féli az istent - folytatta az ősz irgán. - Csíp, mert élni akar. Joga van hozzá, ahogy nektek a kérdéshez: “Őrzői vagyunk talán a pyarroniaknak? Verekedjünk helyettük csak azért, mert belőlük kiveszett a mersz és a hajlandóság? A mi vérünk hulljon az ő óvatlanságukért?” - Szünetet tartott, hogy a elhangzottaknak kellő nyomatékot adjon. - Íme a kádencia: a pyarroniaknak nem a merszük vagy a hajlandóságuk, hanem a katonájuk kevés. Legjobbjaik most is a világot járják; értünk és helyettünk küzdenek azért, hogy e földrész minden zugába jusson egy kevés Godon örökségéből. Hogy hibáztak-e, mikor az erejüket így elaprózták? Kétségtelen. Kevélyek, olykor az esztelenségig elbizakodottak-e? Nem vitás. De akkor is a testvéreink. Nem csak a syburriak, akiknek ősei Ronna-dináról származtak el a Vándorok korában, hanem mindannyian. És mi, shadoniak, sosem hagyjuk magukra testvéreinket a bajban, igaz-e?

Egyetértő tengermoraj volt a válasz.

- A hírek szerint - emelte fel hangját a generális -, százezer ork és nomád fartúró feni a kését Syburr falain. Igaz vagy sem, a mi tartalékaink csak két ekhelon odajuttatására elegendők. Akik nekivágnak, szűkölködni, vérezni és hullani fognak... de megadatik nekik, ami a többieknek idén már nem. Meglephetik a fenevadakat, akik romba döntötték Pyarront, válogatás nélkül gyilkolják népét, és meggyalázzák közös őseink, a gdonok szent helyeit. Halljam, mit üzentek nekik?

- Mortiferos! - harsogtuk a kóborló esküszót, a legsúlyosabbat mind közül.

- Urunk zászlajának télvíz idején, korlátozott lovasfedezet és harmadolt fejadagok mellett kell Syburrig jutnia. Komoly kihívás bárki számára, az én kemény dorongú vándorpatkányaimat kivéve. - Vel Tralfador végignézett a tűzfényben derengő arcok tengerén. - Látlak benneteket, Nyugatvég és Folyamköze, Zátonyelve és Keletmartja fiai, Shadon katonái, legjobbak legjobbjai. Égtek a vágytól, hogy bizonyíthassatok... de nekem idén csak két ekhelon kell. Az elsőt, a szülővárosomét, legalább harmadrészben magam csináltam, személyesen képeztem ki, és úgy is fogom harcba vezetni. - Felemelt pálcájával csitította el a zúgolódást. - Hét életem van ugyan, de nem végtelen az időm. Ha vesznem kell, olyanok mellett akarok elveszni, akikben úgy bízhatok, mint a sajátjaimban. Akik együtt erősebbek, mint egymagukban, és készek szembenézni bármivel... akár nélkülem is. Rájuk vár a feladat, hogy szétmázolják az ellenséget Syburr falain. Hogy megtanítsák a fajtájukat rettegni a kármin villázatú lobogótól és urunk gyalogságának dobszavától. Hogy túléljék a telet, és példát, majd utat mutassanak a többieknek, míg az utolsó ordasfajzat és a lóköpülő is visszakotródik oda, ahova való: a serkék közé Ranagol juhgyapjas valagán!

- Szépen beszél. - A mellettem álló hadas a szemét törölgette. Nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy derék fickó volt. Már nem él. - Ugye, száznagy uram?

Én bólintottam, ő tovább szipogott... aztán elunta, és csatlakozott az éljenzők kórusához. A tisztek nem vesztegették ilyesmire az időt. A generális sátra előtt gyülekeztek; sokan az éjszakát is ott töltötték abban a reményben, hogy megszerezhetik ekhelonjuk számára az irgannai mellett kiadó helyet.

Kár volt fáradniuk. Vel Tralfador Cormona és Mercada gyakori vendége, az utóbbi püspökének személyes jóbarátja volt... a cormasaiak és a feketeseggűek pedig köztudottan szívelik, így a harcban is remekül kiegészítik egymást.

A két ekhelon célba ért, Syburr felszabadult, a vándorpatkányok öregapja pedig karddal a kezében tért meg Domvikhoz a csata után, melyet legfényesebb győzelmeként jegyez a haditudomány. Vezéri pálcája Vil Garmelre szállt, agarait özvegyével együtt hajózták be a Flottapart felé a Dorlan deltájában - a faida és a spaia szelleme azonban velünk maradt, és tovább vezetett minket a romok mezején át kanyargó hadiutakon.

Mi voltunk a téli ekhelonok; a választott kevesek, akik megjárták a poklot és visszatértek. Nem féltük a nélkülözést és a túlerőt, az orkokat, a nomádokat és az aquir korcsokat. Szenvtelenül figyeltük a vihart is, ami az indulásunk utáni második nyárelőn tört ránk a Santaril bércei felől... de nem lettünk volna vándorpatkányok, ha nem rándul össze a gyomrunk a talajt megrázkódtató dübörgésre.

- Lovasság!

Rossz hír a magunkfajtának, főleg ha nyílt terepen, váratlanul ér. Az elmúlt hetekben olyan gyorsan nyomultunk előre, hogy az iramot csak a syburri önkéntesek legfürgébbjei, a nomád felderítők győzték. Ha nem próbáltak volna mindenhol ott lenni, több hasznukat vesszük - így jobbára csak találgattuk, merre járnak éppen.

Nem tudhattam, mi van előttünk, azt tettem hát, amit az előző rangidős, Jerómio Vir Delarte tett volna: megálljt parancsoltam, és arcvonalat húztam az Enysmon síkjára néző magaslat gerincén. Jó állás volt. Ha a magunkfajta ilyet talál és megveti a lábát, se vihar, se lovasság nem tudja onnan kimozdítani.

Figyeltem a szétbontakozást, és Delarte járt az eszemben. Velem korú volt, de sokkal különb nálam: egy istenverte stratégiai lángelme. Többet tanultam tőle fél év alatt, mint az akadémián és az északnyugati vártán együttvéve, de többé nem számíthattam rá: egy hete végzett végzett vele a Syburrnál kapott aquir tövis. Ugyanabban az órában ért minket, ugyanabban az ispotályban bűvölték ki belőlünk, és mindkettőnk inkvizítora az életével fizetett sikeréért. Mikor az emlékükre áldomást ittunk, még nem sejtettük, hogy csak egyikük végzett elég alapos munkát.

Delarte halálával nem csak a várnagyi rangot örököltem meg, az uszályunkban haladó menekültek gondja is a nyakamba szakadt. Megerősítetlen ezernagy létemre öt regimentnek parancsoltam, és ártatlan életek ezrei múltak minden döntésemen.

Hogy feszélyezett-e?

Nem.

Akkoriban más ember voltam. Nem halott, csak kongóan üres. Vasruha, amit a szesz kék lánggal lobogó démona szállt meg. Kőszent, akinek ábrázatára örökmosolyként dermed a bizonyosság: élete és halála ugyanazt a magasztos célt szolgálja.

Az inkvizítorokból rég kifogytunk. Az orátorok többsége sebtében előléptetett kántor, a tisztek és katonák zöme elkoszlott köntösű, bokorarcú madárijesztő volt. De nagyon értettük a dolgukat: a lándzsás kompániák fala percek alatt összezárult a lövészek alkotta bástyák között. Az egymást fedező, eleven húsból és edzett acélból emelt kiserődök felett egyre újabb lobogók bomlottak ki, az irgannai arcvonalból bávatag mosollyal bámult keletnek az elpusztíthatatlan Umbriel. A viharfront lilásfekete árnyékában igaznyelvű himnusz morajlott; éreztem, ahogy Elatia, az egységben rejlő oltalom angyala kiterjeszteti fölénk óvó szárnyait.

- Igazodj! - harsogták a mindenütt jelenlévő tisztesek. - Igazodj!

Összehúzott szemmel meredtem a távolba. Elatia szárnyai alatt úgy érzed, pillantásod a zápor függönyén is áthatol, ha nagyon akarod. Ami engem illet, sose akartam jobban: nyugtalanított, hogy fogalmam sincs, kivel-mivel állunk szemben.

A Dúlás apálya ezen a vidéken csak céltalanul kóválygó orkokat és rajokban portyázó kráni bajkeverőket hagyott. Az előbbiek dzsad áfium híján csak puszta tömegüket és merészségüket tudták lándzsáinkkal szembeszegezni... az utóbbiaktól viszont még mindig kirázott a hideg.

A fekete pofájú driádok - ezen a tájon elfeknek nevezték őket - hátasainál csak a nyilaik szálltak sebesebben. Látótávolságon kívülről vadásztak ránk, főleg a tisztekre, míg valamelyikünknek eszébe nem jutott, hogy a rémmesék driádjait vakká teszi az Egyetlen fényessége. Előbbre vontuk a faszenteket, és láss csodát: a rókafülűek tíz esetből nyolcban azokat pécéztek ki. Lőttek rájuk, egyre közelebbről és közelebbről, mintha nem akarózna dolgavégezetlenül távozniuk. Sebezhetetlenségükön ámultak még számszeríjaink kereszttüzében is. A szerencsésebbje ott pusztult, a többit elevenen temettük el, és távozóban alaposan körbelocsoltuk, hogy a következő tavaszon kihajthasson.

Az aquirokkal valamivel nehezebben boldogultunk. Nyilak helyett pusztító igéket szórtak ránk, és sarjpáncéljuk horgas nyúlványaival nem csak az arcvonalból, a fedezékek mögül is képesek voltak kiragadni az embereket. Olyan erő feszült bennük, hogy vágtában kilőtt hátasaik bukását is túlélték. Felkeltek, megrázták magukat, és szárny-pengéiket legyezőszerűen kiterjesztve, nyúlványaikkal vadul kaszálva rohantak nekünk - csak féltucat gépíj ugyanannyi karójával lehetett őket végleg helyben marasztani.

De kevesen voltak, és ha tehették, kitértek előlünk. A fegyvertelen préda jobban ízlett nekik.

- Nem háború ez - suttogta Delarte abban a csőszkunyhóban, ahol élete utolsó éjszakáját töltötte. - Számukra biztosan nem. Kóstolgatnak. Próbálják kipuhatolni az ellenfél gyengéit. Ezt tennénk mi is, ha lenne rá... időnk.

- Fegyveres felderítés?

- Olyasféle. - Rám emelte fekete könnyben ázó szemeit. - Domvikra, de keserves!

- Micsoda?

- Tudni, hogy van. Hogy előbb-utóbb megmutatja magát, és én már... nem leszek itt, hogy lássam.

- A nap? - Azt hittem, arra gondol. Én azt tettem volna a helyében.

- A kráni fősereg. - Delarte húzott a földialma párlatából, és nekem nyújtotta a palackot. - Aminek ezek felderítenek.

Próbáltam nem gondolni a dologra, de kiverni sem tudtam a fejemből... és sosem borzongtam tőle jobban, mint azon az átkos dombgerincen.

- Bardas! - kiáltottam.

- Uram...? - A nyakigláb kölyök a regiment kabalája volt. Egy edorli kikötőben lépett meg a hajóról, amin szolgált, hogy urunk seregéhez csatlakozzon. Gortigasi lévén olyan esetlenül mozgott a szárazföldön, hogy rossz volt nézni. A haldokló Delarte különösen szórakoztatónak találta, de nem ezért hagyta meg, hogy próbáljam életben tartani. Szentül hitte, hogy Domvik nem véletlenül formálta ilyen röhejesre; hogy valamiféle, halandók számára átláthatatlan célja van vele.

- Keresd meg a tárnokmestert a mélyúton! - parancsoltam. - Vételezz kenőzsírt és tartalék lőszert a gólyákhoz. Azokból sose lehet elég.

- Én...

- Szeded a lábad és vissza se nézel. Teszed a dolgodat; ha legázolnak minket, a kocsik alá bújsz, erősen imádkozol... és ha a fene hazaesz, nagyrabecsülésemmel együtt tolmácsolod apádnak végakaratomat: szoktassa engedelmességre a hülye fiát!

A vasba öltözött madárijesztők röhögtek. Aki nem látta őket napi harminc mérföldet menetelni, hegyet mászni és folyókon átgázolni nyakukban egy-egy pyar hadiárvával, joggal hihette, hogy ki nem állhatják a gyengéket. Pedig csak azt nem szenvedhették, hogy velünk vannak. Hogy ha érteni nem is értik, látniuk kell mindazt, amit nekünk.

Mire Bardas eltisztult az arcvonalból, villám lobbant a síkság felett. Bevilágította a zápor felénk nyomuló függönyét, és az előtte hömpölygő párából kibontakozó alakot. Fiatal őzsuta volt; a rázkódás vagy az égzengés ugrasztotta ki nappali rejtekéből. Egyenesen felénk szökellt, de a zászlóerdő láttán megtorpant, mintha kővé vált volna... és az utolsó pillanatban elevenedett meg újra, hogy elkerülje a vágtában érkező bestiákat.

Lovaknak látszottak, de nem voltak egészen azok. A ló növényevő. Sosem támad, csak előre menekül - ezekről messziről ordított, hogy ragadozó alomból valók. Annak kellett lenniük: akiket nyergükben hordoztak, nem nomádok vagy driádok voltak, hanem bogárfekete sarjvértes, ábrázatukat békaszájú szörnysisak mögé rejtő aquirfattyak.

- Elővéd - állapította meg a balomon álló szermester. Nem használta a szintezőt, mert hihetetlen szeme volt az arányokhoz; azelőtt hídverőként dolgozott. - Távolság ezeregyszáz, ellenszél öt csomó.

A jobbomon álló orátor ajkai némán mozogtak: Domvik idején át továbbította az elhangzottakat a lövészkompániák kántorainak. A kiserődök bástyái próbalövések sorával feleltek, Anselmus tüzével megfestett szegecseik azonban még földet sem értek, mikor az első kráni kibukott a nyeregből. A kavargó porban is láttam a hátából kimeredő vesszők ezüstfehér tollait.

- Honnan a fenéből jött ez? - hüledezett Nicafor nevű földim. Syburrnál még névtelen hadas volt, mostanra főstrázsamester. A szigeti háborút százlándzsás kapitányként kezdte... és kagylóhéjként végezte a parton szikkadó kagylóhéjak között.

- Nem tőlünk, az biztos. - Úgy becsültem, a portyázók mostanra lőtávolon belül járnak, és kieresztettem a hangomat: - Jelre tarts! Urunk dicsőségére, Szent Girolamus és Szent Asalios nevében... tűz!

A számszeríjak az arcvonal egész hosszában dolgozni kezdtek. Az égzengés elnyomta a levegőt szelő fém surrogását, de mire a tárak kiürültek, a lándzsáknak már nem volt mit megfékezniük: a célzónán több hullámban végigverő szegecszápor közel-távol csak élettelen vagy döglődő krániakat hagyott.

- Ezt nektek - sziszegte Nicafor. - Tralfadorért, Delartéért és a pyar aprószentekért, az anyátok vérivó úristenit!

Egy darabig csak a dübörgés és a rázkódás létezett... aztán újabb árnyék tört át a zápor függönyén. Közeledtére Enysmon rögei mintha megelevenedtek volna; külön vonaglott és berzenkedett a lábunk alatt valamennyi.

A portyázók vezetője - csak az lehetett - még társainál is kevésbé emlékeztetett emberi lényre. Eleven torzó volt inkább; nyak és vállak nélküli törzsét, mint címerfát a pajzsok, üres szemű, elnyílt szájú ércmaszkok borították. Nem voltak karjai, csak árnycafrangokként kígyózó tapogatói, lábak helyett négy karmos nyúlvány tartott hátasa, egy hidegvérű monstrum nyergében.

Bár egyszerre nézett mindenfelé, nem volt kétséges, hogy lát minket, és nem kapott esélyt, hogy temérdek szájával halált kiáltson ránk: arcvonalunk hosszában egymásra rétegzett csendfalakból emelt torlaszt a kántorok kórusa.

Az aquir lassított, de nem hátrált meg. Oldalazva közelített a magaslathoz, elég lassan ahhoz, hogy a számszeríjak mellett a lándzsafal résein kikandikáló gólyák is célba vehessék. Negyedmérföldnyire járt, mikor meglegyintett rontásának szele, és vele a bizonyosság, hogy alig áll a lábán - hogy sebesült, szenved, és bárhogy rühelli a fajtánkat, nemigen maradt ereje ártani nekünk.

- Ritka ocsmány csibor, Domvik rohassza rá az eget! - kiáltotta Nicafor. - Eltapossuk, kasztellán uram?

- Ne. - Az orátorra pillantottam, aki tüstént továbbította az utasítást. - Ez nem a mi vadászatunk.

A magányos kráni tovább közeledett a kaptatóhoz. Lándzsásaim egymással versengve gyalázták, de elcsendesedtek, mikor egy sebesült társa felé vette az irányt. Nedveivel együtt a szenvedéstől is megszabadította, csak aztán fordította ki a páncéljából, hogy a lágy részekhez férjen - az aquirok többsége ennyi tiszteletet se mutatott övéi iránt.

Még nem végzett, mikor a magaslat felett rés nyílt a felhők torlaszán. A monstrum meghőkölt, és hátsó lábaira emelkedve ágált a napfény síkságra hulló pászmájában. Eget fürkésző arcunkon árnyak rebbentek végig. Fülünkben ott visszhangzott magasban keringő sólymok rikoltása.

Az arcvonal mentén oldalazó aquir körül szélörvény támadt. Tölcsére úgy emelkedett a síkság fölé, mint egy rég elhalt óriásfa kísértete... és ahogy magába roskadt, az egész környéket beterítette porral meg az ősfű szállongó bolyhaival.

A kavargásból kibontakozó szürkék első látásra vezetéklovaknak tűntek; kápába fogódzó, szorosan oldalukhoz simuló lovasaik csak akkor váltak láthatóvá, mikor visszazökkentek a nyeregbe, hogy az aquirt kétfelől kerülve kilőjék rá ezüstfehér tollas nyilaikat.

Tucatnyi találatot kapott, de nem bukott fel, és amint visszanyerte egyensúlyát, töviseket szórt kínzóira nyúlványainak sötét forgatagából.

A felbukó lovak nyerítésébe nem csak a szívem, a csípőm is belesajdult. Nem akartam Syburra és Delartára gondolni - szinte megkönnyebbültem, mikor jobbra tőlünk, az arcvonal mercadai szakaszán hullámzás kezdődött a lándzsák erdejében. A kiserőd fala megnyílt, majd ismét összezárult egy cormafehér köntöst és lánccsuklyát viselő alak mögött, aki egyensúlyát vesztve bucskázott le a domboldalon, hosszan tapogatózott elejtett csákánya után... és mikor rátalált, gondolkodás nélkül lódult tovább a tövistől sebzett szürkék felé.

- Mi a jó...?

- Bardas. - Nicafor olyan képet vágott, mintha sírni és nevetni akarna egyszerre. - Nem volt maradása a szekereknél. Elatia elvette azt a kevés eszét is, amivel a világra jött. Hős akar lenni az istenbarma!

Tanácstalanul bámultam az ősfűben gázoló kölyök után. Olyan biztosan tudtam, mi lesz a sorsa, hogy szinte láttam is... és mikor a lovasok csatárláncából újabb szürke bukott ki, valami megpattant bennem. Szitkozódva ragadtam ki a szakállas lándzsát Nicafor kezéből, üvöltöttem valamit arcvonalról meg fedezetről... és anélkül iramodtam lefelé a meredélyen, hogy hátrapillantottam volna. Nem tudtam másra gondolni az ígéreten kívül, amit Delarténak tettem. Neki, aki inkább választotta a halált, mint hogy megmaradt papjaink életét, és vele a téli ekhelonok biztonságát, kockára tegye. Az járt a fejemben, mennyivel különb volt nálam; hogy nekem kellett volna megdöglenem helyette. Biztosra vettem, hogy ha ígéretem ellenére veszni hagyom a fiút, vele együtt a becsületemnek is búcsút mondhatok.

Rohantam.

Az ősfű magas, Enysmon talaja marasztaló volt. Éreztem a nedvességet a repedezett kéreg és az összefonódott gyökerek alatt. Lelki szemeimmel apámat láttam, ahogy egy rögöt morzsolgat az ujjai közt, és elégedetten hümmög hozzá. Gazdálkodóként sem szűnt meg álmodozónak lenni: bolondult a magáénál zsírosabb földekért.

Bardas esetlensége ez egyszer hasznomra vált - én jártam közelebb az aquirhoz, mire az az elsőként leterített szürkére vetette magát. Hogy mit művelt vele és az íjásszal, nem láttam, de tudtam, hogy erőt merít belőle... és csak idő kérdése, hogy gyűlöletét ismét szavakba öntse.

Rontása olyan erővel feszült a csendtorlasznak, hogy húszlábnyi körben az ősfű is megfonnyadt tőle. Mellemben éreztem a láncomra fűzött ereklyék forróságát, torkomban a vér émelyítő vasízét... és ahogy a torlasz átszakadt, úgy repítettem a lándzsát a nyak nélküli rohadék felé, mintha lett volna bármi esélyem az összes pofáját egyszerre betömni vele.

A monstrum felkapta a fejét, de elfordítani nem maradt érkezése: az acélhegy végigszántott a nyakán, és keresztvilláig fúródott a maszkok közé ott, ahol a magunkfajták a töküket hordják.

Szerencsés találat volt: a torzó rontás helyett vérpárát böfögött fel, és egy mezei ork esztelen dühével fordult ellenem. Bardas eközben kirángatta az íjászt a második szürke teteme alól, és - a magaslatról figyelő sokaság morajából ítélve - sikerült a vállára vennie.

A csontjaimban éreztem, hogy az utolsót se fogja a sorsára hagyni, és hogy a dolga valamivel könnyebb legyen, másodjára rangjelemet, a Delartétól megörökölt koronás buzogányt vágtam az aquirhoz. Sok kárt akkor se tett volna, ha célba talál, de sikerült eltérítenie a nekem szánt tövisek egyikét. Nicafor és társai pajzsaikkal fogták fel a többit, miután beértek és minden teketória nélkül a földre tepertek.

- Minek úgy sietni a meghalással, kasztellán uram? - A főstrázsamester rám villantotta foghíjas mosolyát. - Mink, gyalogok, épp elég mulandók vagyunk enélkül is...

Hálálkodtam volna, de nem maradt szuflám hozzá. Az oldalamon hevertem a rázkódó földön, és közelgő végzetünkre bámultam a rögtönzött pajzsfal résein át. Aztán feljebb kalandozott a tekintetem, megláttam a szivárványt, ami az Úr-Arcok színeit bűvölte Pyarron egére, és egész valómat átjárta a bizonyosság, hogy nem vagyunk egyedül - a meggyőződés, hogy ez egyszer elkerül minket a vihar.

Ahogy talpra segítettek, fordult a szél: eloszlatta az Enysmon síkján terjengő ködöt, és teljes pompájában tárta elénk a kürtökként búgó klánjelvények és zöld-arany csatakígyók alatt felénk dübörgő lovasságot. Az elővéd gyors lábú szürkéi vágtába ugorva tértek ki a kopjások útjából, akik - miután a monstrumot a földhöz szegezték - alig karnyújtásnyira zúdultak el pajzsfalunk két oldalán.

- Ylarok! - rikoltotta Nicafor a habfoszlányok és földrögök záporában. - Jó sokan, a szárnyakon járó anyjuk mindenit!

Aztán csak röhögött, mint egy eszement, és velem együtt nézte, ahogy az aquir szabadulni próbál kivérzett hátasa nyergéből. Úgy vedlette le maszkjait, mint kígyó a bőrét, és lázas burjánzással próbált átalakulni valami mássá. Olyasvalamivé, ami önállóan is mozgásképes, kellőképp fürge és elég esendőnek tűnik ahhoz, hogy indulat helyett szánalmat keltsen. Bármivé, ami az életét megmentheti.

Derékon felül egészen emberszerű volt már, mire az ylarok második hulláma megközelítette. Összetéveszthetetlenül asszonyi teste körül sötét hajfonatokként örvénylettek a tapogatók, megmaradt szemeiből a felzavart őzsuta rettegése sütött felénk. Eltátotta friss vértől gőzölgő száját, de nem maradt ideje sikoltani: a lovasok egyike lecsapott rá, és lándzsanyelestől kettéhasította.

Álltunk és néztük, ahogy a húsát átható hatalom elenyészik, füstként olvad át a szélbe, és ahogy a nyomába járó bomlás a monstrumra is átterjedt, megértettük, hogy nem a hátasa volt, hanem a része. Hogy milyen fokon, nem sejtettük, és kéjelegtünk a bizonyosságban, hogy számítani se számít többé. Ő elpatkolt, mi megmaradtunk; élhetünk még pár órát vagy napot.

Árnyék vetült ránk - az ylaré, aki a halálos csapást az aquirra mérte. Vállas volt, szíjas izmú és színtelen: haját őszfehérre, ábrázatát és öltözékét kőszürkére festette az út pora. Hallottuk, hogy közelednek, de nem gondoltuk, hogy ennyire gyorsak. A viharból ítélve ők se számítottak rá, hogy minket találnak a magaslatokon. A madaraik szeme hiába éles, a csapatmozgásokat éppúgy nem látják előre, mint a mi orátoraink.

- A tiéd? - Az ylar jobbjában méregette a koronás buzogányt, és választ se várva hajolt előre a nyeregben, hogy felém nyújtsa.

Furcsállottam, hogy ilyen biztos a dolgában, míg meg nem pillantottam a mögé zárkózó lovasíjászokat: sápadt képű, nyírfakó hajú driád volt valamennyi. A legközelebbi - a mozgásából és az illatából ítélve nő - közelebb léptetett, hogy szót váltson vele. Az ágyékomban éreztem a közelségét. Mentségemre szóljon, hogy alig múltam huszonöt. Nicafor és a többiek a seggét bámulták, én az aquir életét kioltó kardot néztem. A penge hibátlan ívét, a markolatgomb fekete kövének mélységeiben lobogó lángokat.

- Az embered kiállt az enyéimért - nyugtázta a porlepte ylar. - Hálával tartozunk neki... és valamennyiőtöknek.

Öreg-shadleki akcentussal beszélte a shadonit, és volt valami régies a mondatfűzésében, mintha nem élőbeszédből, hanem fóliánsokból tanulta volna. Mostanra biztosra vettem, hogy nálam is rangosabb, és eltökéltem, hogy eszerint bánok vele.

- Te is megtetted volna.

Kedvtelve méregetett tengerzöld szemével, de nem mosolygott. Megérezte, hogy nem önszántamból jöttem le a dombról: az ilyesmiben nem szorult driád segítségre.

- Igaz - bólintott. - De ti más szabályok szerint háborúztok. Nem hisztek a merészségben, és a csataterveitek sem számolnak vele.

- Így vagyunk a napi harminc mérföldes meneteléssel is... de legyűrjük, ha nem megy másképp.

Elismerően biccentett. Arra gondoltam, hogy ha az összes embere ilyen, élmény lesz a sárga földig lerészegedni velük.

- Gyorsak vagytok - közölte az ylar. - Talán túlságosan is. Mióta belátták, hogy Krán nem nyújt nekik menedéket, az orkok tömegével vonulnak északkeletnek, ahol bőven akad még felfalni és felégetni való. Jó ideje követjük őket, de főerőnek nemrég nyomát veszítettük. Bárhol lehetnek, és ha sikerül mögétek kerülniük...

- Ettől ne tarts. - Hálás voltam az Arel-papoknak az arcomba hulló esőcseppekért. Az ylarok hite szerint ilyen időben nem csak győzni, meghalni is jobban esik. - Siriador felé tartottak, hogy kiszabadítsák az ottani várba szorult aquir nagykutyát. A kráni passzusukat látták benne, és úgy siettek, hogy nem néztek elég sűrűn a lábuk elé.

A tengerzöld szemek elsötétedtek. A Cormora-öböl vize ölt ilyen baljós árnyalatot a partvidéket dúló viharok idején.

- Tudunk a siriadori aquirról. Figyelmeztesd a tieidet, hogy semmiképp ne háborgassák! Sokkal hatalmasabb annál, amilyennek látszik... és veszélyesebb bárminél, amivel Pyarron földjén eddig dolgotok akadt.

- Inkvizítoraink is így gondolták. - Úgy éreztem, nem tisztel bennünket eléggé, és mindenképp változtatni akartam a véleményén. - Szólj a tieidnek, hogy küldjenek sólymokat Siriador fölé! Hegyet és várat már nem fognak találni, de ott a kráter... alatta pedig a szénmező parazsa, amin az aquirt és az ordasfajzatokat megsütöttük. Napszállta után különösen szép látvány, azt mondják.

Az ylar jól leplezte megdöbbenését. Úgy tűnt, nem talál a tájképet átrajzoló megoldásban semmi rendkívülit.

- Te tetted?

- Részem volt benne. - Szent igaz: a végső döntést Delarte hozta meg. Nagyobb őrültségre is kapható lett volna, hogy elkerülje az orkok bekerítésével és a vár ostromával járó véráldozatot.

- Akkor kétszeresen is a lekötelezettjeitek vagyunk. - A férfi leszökkent a nyeregből, hogy jobban szemügyre vegyen. Újonnan támadt érdeklődéssel kémlelte lobogóinkat is a kaptató tetején. - Cormasai és irgannai kolumnák, ugye?

- A téli ekhelonokból. - Túl fáradt és túl fiatal voltam ahhoz, hogy átérezzem a pillanat jelentőségét, pedig egyre biztosabb voltam benne, ki áll előttem. - Mostanság regimenteknek nevezzük őket.

- Persze. - Az ylar tekintete elárulta, hogy korántsem olyan mogorva, amilyennek látszani akar. - Harminc mérföld naponta. Ezt észben tartom... és megemlítem pyarroni barátaimnak is, ha még egyszer azt hallom tőlük, hogy felétek soha semmi nem változik. - Biccentésekkel üdvözölte kíséretem tagjait, kétséget sem hagyva afelől, hogy katonákat lát bennünk madárijesztők helyett. - A készleteitek?

- Bőségesek - hazudtam. Könnyen ment; eleget gyakoroltam az elmúlt két évben. - De rengeteg menekültről kell gondoskodnunk. Ők jó hasznát veszik mindannak, amit nélkülözni tudtok.

- Intézkedem. - A porlepte férfi baljának alig észrevehető mozdulatára futárok tömege indult a lovasság ökrök vontatta hátországa, a síkság távolában ködlő sátorváros felé. Rádöbbentem, hogy az ylar oldalon - közvetlenül vagy a magasban keringő sólymok szemén át - mindenki minket figyel.

- Köszönöm - suttogtam.

- Arelnek köszönd. Vagy a magad istenének, akitől szintén nem áll távol, hogy híveit a szükség és gyász óráján reménnyel töltse el. - Az ylar megpaskolta lova nyakát. Enysmon pora aranyfüstként kavargott körülötte az erősödő napsütésben. - De elég a politikából. Megharcoltunk azért, hogy itt lehessünk, és maholnap újra küzdenünk kell... az este azonban a miénk. Jó alkalom arra, hogy áldomást igyunk a fegyverbarátságra, az eltávozottakra... és hajnalig ünnepeljük az embernem siriadori diadalát. - Szeme zöldjéből olyan időtlenség sugárzott, hogy beleszédültem. - Vacsorára az én vendégeim vagytok, várnagy uram.

- Rudrig - húztam ki magam. - Garmacor grófja, a garmacrudi vértes regiment ezredeskapitánya és a téli ekhelonok rangidőse.

- Cheíran - mondta a lovas. - Ilanor szülötte, Shenaon thánja és Yllinor királya; ez utóbbi minőségében Arel főpapja és a merészek gyámola is. - Nem láttam, hogy bárkinek jelzett volna, és összerezzentem, mikor a driád nő mellénk lépett a nyergéről lekapcsolt bőrtömlővel. - Sátra a te sátrad, barátai a te barátaid... és mindannyian azon lesznek, hogy a körükben töltött időt napjaid fogytáig emlékezetessé tegyék.